A világom 2050-ben

7 minutes, 52 seconds (1576 words)

Már megint a földön kúsztam, ezen a héten harmadszor. Megtöröltem homlokom, kortyoltam egyet kulacsomból, majd sóhajtva folytattam utam a rögös terepen. Kúszásom oka, nem közvetlenül ugyan, de az a goblin klán volt, mely utolsó két tagja fáradhatatlanul menekült előlem. Az, hogy a nyomukban tudtam maradni, talán csak a vak szerencsének volt köszönhető, no meg a tündék nedűjének, mely kortyai újra meg újra feltöltöttek életerővel. Nem kis fáradságomba került az ital megszerzése, s csak azzal a feltétellel kaphattam meg, ha Nariel királynő színe előtt megígértem, csak végszükség esetén használom.

Kicsiny, Csenevész bokrok mellett haladtam el. Szinte a csodával volt határos, hogy ellen tudtak állni ilyen tűző napnak, még a táplálékban nem bővelkedő földben is. Mélázásomat közeli hangok szakították félbe. Lelasítottam kúszásom, majd óvatosan, nehogy észrevegyenek, egy bokor mögé húztam be magam.

A hangok felerősödtek, most már azt is ki tudtam venni, miről beszélnek. Pontosabban ki tudtam volna, ha értettem volna a nyelvüket. Goblinok voltak ugyanis, az a kettő, akiket üldöztem. Óvatosan félrehúztam egy ágat, majd fejem kissé felemelve kipillantottam a bokor mögül. Épp most telepedtek le egy égő tűz mellé, egyikük kezében egy zsinórra kötve tucatnyi apró madár. Hatalmas szerencsém volt: a szemközti irányból érkeztek. Ha rátalálnak nyomaimra, aligha sikerülne most meglepnem őket.

A goblinokról tudni kell, hogy számukra nem szent senki és semmi. Ha egyszer a fejükbe veszik, hogy valamire szükségük van, akkor azt megszerzik, bármi áron. Csalafinták, ravaszak, és kitűnő nyomolvasók, ezért sem igyekeztem eltüntetni nyomaim. Ezen tulajdonságaikat talán csak éberségük múljja felül, kis termetük lévén ugyanis sokan vadásznak rájuk, könnyű prédában reménykedve. Íme, itt az élő bizonyíték arra, hogy semmi esetre sem szabad őket lebecsülni. Egész klánjuk elbukott, szinte semmijük nem maradt, mégsem adják fel.

A madarakat fogó hosszú kést vett elő, majd nagyjából a zsinór közepénél elmetszette azt. Rövid morrantások közepedte odadobta társához az egyik madárcsomagot. Kis idő múlva a madarakból már nem maradt semmi. Tollastól eltűntek mindkét goblin hasában. A kés, zsinórokkal együtt, visszakerült az első goblin zsebébe, aki most lassan felállt. Körbe fordult, majd a levegőbe szimatolt. Mondott valamit társának, aki szintén felállt. Valószínűleg megneszeltek valamit, s most az éjszakázás helyett a futást választották. Nem volt vesztegetni való időm.

Szinte a levegőbe ugorva felpattantam, és a goblinok felé vetettem magam.

Talán csak a tündék vetekednek a goblinok fürgeségével. Ha gyorsaságomra számítok, már a levegőben hűlt helyüket találom. Hihetetlen sebességgel előkaptak egy-egy apró, kristályosan csillogó követ, majd mosolyogva a szájukba dobták. Én viszont nem mosolyogtam. Röptömben körkörös kézmozdulatot tettem, majd elkiáltottam magam:

– Ten shra!

Mosolyuk az arcukra dermedt, s ők mozdulatlanná váltak. Nem is tehettek semmi mást, hiszen szavaim a mágia nyelvéből származtak. Fejük felett kékes felhő jelent meg. Tudtam, nincs sok időm. A felhő eloszlásakor kiszabadulnak hatalmamból. Ez a jégmágia egyik bosszantó tulajdonsága.

Elegánsan landoltam előttük, majd jobb kezemmel téglalapot rajzoltam, bal mutatóujjammal pedig egy pontot a közepébe. Ujjamból kiindulva, hálószerűen kígyózva, megjelent egy tájkép. Északon folyók tömkelege, délen pedig sziklás, hegyekkel tarkított vidék, melyet beragyogott a tűző nap.

– Kpah, ngol? – Ripakodtam rájuk, ami goblinul annyit tesz, hol a klánterület?

Egyikük remegve nézett rám, másikuk kicsi, zöld szeme ide-oda járt, egérutat keresve.

Az idő természetesen nekik dolgozott. Sóhajtottam, majd intettem. Három hegy felszíne pirosra változott.

– Kpah! – Klán, mondtam, a három hegyre mutatva. Ezzel arra céloztam, ismerem három klánjuk helyét. Egyikük, aki az imént menekülési útvonal után kutatott, most kétségbeesetten próbálta összezárni száját. Másikuk lehorgasztotta fejét, s tömzsi vállai rázkódni kezdtek.

– Igen, Kpah. Hol? Ngol?!

A goblin felemelte kezét, s ebben a pillanatban három dolog történt gyors egymásutánban. A felhő eltűnt, a goblin, torkában egy hosszú pengével összerogyott, a második goblin pedig felemelte fejét, s könnyek helyett diadalmas mosollyal csattantotta össze fogait. Halk pukkanás hallatszott, s a következő pillanatban a goblin már nem volt sehol.

Sóhajtottam, s a goblin tetemére néztem. Alapos munka. Még saját társát sem kímélte. Említettem, hogy a goblinoknak nem szent senki és semmi. Nos, ez nem egészen így van. Az egyedüli reményem a hitük volt, hitük saját isteneikben. De ez most már igazából mindegy. Ismét sóhajtottam, felnéztem az égre és megszólaltam:

– Most már előjöhetsz.

utolsó reményem vált most hirtelen láthatóvá, egyetlen útitársam, egy egészen apró, emberhez hasonlító lény. Leszámítva persze, hogy teste fényből volt. Biccentett felém. – Igen, tudom, hogy megmozdultak. Valahogyan sikerült nekik, a felhő ellenére. Sikerült belelátnod valamelyikőjük elméjébe? – kérdeztem. Ismét biccentés.

Ekkor egy fonálhoz hasonlító fénycsóva kivált a lény testéből, s felém közelített. Kinyúltam, s kezemmel megérintettem. Fény mivoltához képest elég meleg volt, s érintésemre furcsán pulzálni kezdett, másik végén a fénylénnyel.

Tudom, hol van a hely mondta egy lágy, semmihez sem hasonlítható hang körülöttem. Felettébb érdekes. Eddig soha nem beszélt még hozzám. Gyere. Nincs sok időnk.

A fényesség felerősödött, s úgy éreztem, mintha valami megpróbálna belenyomni a földbe. Önkéntelenül is behunytam a szemem. Amikor kinyitottam, a nap már nem ott volt, ahol legutoljára láttam.

Körülnéztem. Egy hegyen voltunk, körös-körül hó, ameddig a szem el lát. A nap épp lenyugodni készült.

Felsóhajtottam. Ha ez ilyen egyszerű lenne, már rég a tündéknél lennék, megköszönve nehezen kicsikart segítségüket. Ritkán szeretnek ugyanis beleszólni a halandók dolgaiba.

– Fényest tenni – gondolkodtam hangosan. – Nem szabadulhatok, vagy ha igen, nem tehetek fényest. Tehát, ha be akarom teljesíteni a próféciát, nem lehetek szabad. Vagy én, vagy a prófécia.

A fénylényre néztem, majd hirtelen ötlettől vezérelve a buckára alatta. Hálát adtam tanítómnak, amiért megtanított néhány goblin szóra, s amiért órák hosszat gyakoroltatta velem a mágia alapjait. Elképzeltem, ahogyan a bucka felemelkedik, s felfedi titkát. És csakugyan, a bucka megmozdult, s lassan félrecsúszott. Alóla egy üveggolyó nagyságú gömb emelkedett fel. Nagy része kékes volt, csak itt-ott tarkították sötétebb foltok. Már-már megérintettem, amikor elsötétült előttem a világ.

Üdvözlet a PX42 fedélzetén. Az oxigénszint 25%. A koordináták elküldésével nem marad elegendő energia az oxigén fenntartásához és a hibernálás elindításához.

Nagyot nyeltem, s úgy éreztem, mintha napok óta nem ittam volna semmit.

– Újraindítás – mondtam rekedten, ahogy lassan kezdtek visszatérni emlékeim. Majd ismét csak a sötétség…

Kortyoltam italomból. Éreztem, közel vannak, ha meg akarom őket lepni, kúsznom kell, amilyen lassan csak tudok. Elvégre is, meg kell találnom a mágikus homokot. Kúsztam hát, s közben a prófécia versikéjét mondogattam magamban:

Fényhozo, ki érkezik, s hamar válaszra vár,

fényhozó, reménykedik, mint két vándor madár.

De vándor madár fényhozóval fényes nem lehet,

a nap egyikük csillagát vörösnek fesse meg.

Fényhozó most hó fehér, csak keres és kutat,

fényhozó reményt veszít, nem lel szabad utat.


Van pedig szabad kiút, hisz ő is fény lehet,

De fényhozóból fénnyé válva fényest nem tehet.

Published by

Erion